Tóth Sára:„Az ég oly messze van, még messzebb tőled én”: protestáns transzcendencia és annak felülírási kísérlete a kálvinista Marilynne Robinson Gilead-trilógiájában
A protestantizmus az ingyen kegyelem evangéliumának hirdetésével felszabadította az embert az üdvösségével kapcsolatos szorongás és az ebből fakadó teljesítménykényszer alól, s így Istent közelivé és hozzáférhetővé tette. Vajon hogyan lehetséges akkor, hogy a protestáns hívő számára Isten mégis gyakran inkább szigorú apaként, transzcendens „felettes énként” jelenik meg, aki bűneinkre emlékeztet, igen magasak az elvárásai, és akihez nem az emberi vágyak beteljesedésén, hanem a róluk való lemondáson át vezet az út. A protestantizmust szokták a „nyelv vallásá”-nak nevezni, ami azt jelenti, hogy a szakramentalitás háttérbe szorulásával a hívő a földi, anyagi szférától elidegenedve kizárólag nyelvi mediáción keresztül érintkezik Isten valóságával. Jacques Lacan szerint a gyermek az anyai teljesség világából az ödipális válságon átesve lép be a nyelv szimbolikus rendjébe. E pszichoanalitikus megközelítésben a nyelv (s az írott szöveg még inkább) a hiányból és a veszteségből születik, a szavak azt helyettesítik, amit gyermeként elveszítettünk és soha nem kaphatunk meg, a nyelv arra mutat, ami nincs jelen. Ez részben magyarázhatja, hogy a protestáns istenélmény fontos eleme miért az Isten és a bűnös ember közti szakadék tapasztalata.
A hitvalló kálvinista Marylinne Robinson, Pulitzer-díjas amerikai író regényeiben és esszéiben egy egészen más típusú protestáns spiritualitás jelenik meg, amely felülírja e szigorú apaképet, másként ábrázolja a hívő nyelvhez való viszonyát, és szimbolikus lelkész-főszereplőjén keresztül megteremti azt, amit a róla szóló egyre növekvő számú kritikai irodalom „szakramentális kálvinizmusnak” szokott nevezni. …