Református kegyesség konferenciák VI.
Sárospatak, 2022. november 25-27.
„Itt van Isten köztünk, jertek…”
Idei konferenciánk hívószava a jelenlét. Olyan szó ez, mely az elmúlt évek járványai alatt egészen sajátos jelentéssel telítődött. Az egyébként annyira magától értetődő személyes jelenlét korlátozása vagy hiánya számos egzisztenciát rendítette meg, és sok életet tett tönkre. Az új helyzet az egyházakat és a vallásukat gyakorló híveket is kihívások elé állította, hiszen bár a kereszténységben nagyon fontos a kegyesség gyakorlásában a magánáhítat, a személyes elcsendesedés, mégis alapvetően egy közösségben megélhető vallásról van szó. Hogyan pótolható, vagy pótolható-e egyáltalán a közösség az újmédia eszközeinek segítségével? Jézus Krisztus azt mondja, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő ott van közöttük. Megvalósulhat-e ez a jelenlét, ha az összesgyülekezés „ahol”-ja a virtuális térben van? Lehet-e imaközösséget tartani Zoomon? Lehet-e lelkigondozói beszélgetést folytatni Messengeren? Ha igen hogyan, mi ennek a dinamikája, mi a módszere? És legfőképpen: a keresztény élet gyújtópontjában álló eukarisztia megvalósulhat-e online közvetítések keretében, vagy akár úgy, ha papi személy közvetlen jelenléte nélkül folyik le a szertartás? Az ilyen és hasonló kérdések élénk vitákat váltottak ki a különböző felekezeti közösségekben, és nyilvánvalóan a teológiai és gyakorlati megfontolások függvényében különböző válaszok születtek azokra.
E viták egyik legfontosabb tanulsága azonban az volt, hogy a vészhelyzetre reflektálva sokszor nagyon élesen felvetődő kérdések mögött olyan problémák húzódnak meg, melyek meglehetősen hosszú ideje kimondva, vagy sokszor inkább kimondatlanul jelen vannak a református közösségek életében. Mert valóban kérdés például, hogy megvalósulhat-e bármi fajta közösségi élmény, a Krisztus testében való részesedés úgy, hogy nem személyesen vagyunk jelen egy istentiszteleten, hanem a tévé képernyője előtt nézzük a közvetítést. Hiszen hogyan veszünk részt a közösségben, hogyan kapcsolódunk be a liturgiába, ha nincs ott a testünk? A részesedés és részvétel kérdése azonban már akkor is felvetődött, amikor még semmi gátja nem volt annak, hogy személyesen, testi valónkban vegyünk részt egy istentiszteleten, viszont a liturgia sajátosságai miatt tényleges részvételre mégsem volt esélyünk, hiszen az csak az agyunkat szólította meg, vagy éppen fordítva, a szolgálatok professzionalizációja miatt folyamatosan az lehetett az érzésünk, hogy csak a testünk van itt, és legfeljebb nézők vagyunk.
Vagy érdemes-e beszélnünk a mediatizált rítusok elidegenítő hatásáról úgy, hogy egyébként is alig ismerjük azokat, akikkel együtt járulunk az Úr asztalához? És valóban van-e érvényes teológiai érvünk amellett, hogy az úrvacsora nem az, aminek lennie kellene a gyülekezet és kivált a lelkész fizikai jelenléte nélkül, vagy itt is arról van szó, hogy valamilyen módon legitimálni akarjuk a református egyházra egyre jellemzőbb klerikalizmust? Vagy az úrvacsora „kiürülésével” kapcsolatos problémák – ha egyáltalán léteznek – más okokra vezethetők vissza? A világ protestáns „varázstalanítása”, mint Weber írja, visszaszállt a protestáns vallásgyakorlatra is?
Természetesen érvényes az a kérdés is, hogy jelen van-e a transzcendens a virtuális térben, s ha igen, hogyan – ez a kérdés azonban szorosan összefügg azzal, ahogyan a transzcendens térben és időben való mutatkozásáról, vagyis a szent térről és időről, a templomról és az istentiszteletről reformátusként gondolkodunk. Ez utóbbi probléma pedig egy még mélyebb kérdéshez vezet bennünket: a szent és a profán kapcsolatához. A református gondolkodás sokszor tesz kísérletet a szent és a profán szétválasztásának felszámolására, hiszen Isten ereje és hatalma az egész teremtettségre kiterjed és az ember egész életében folyamatosan érvényesül. Neki nincsen szüksége kézzel készült templomokra – de akkor mi a templom funkciója, és miért érezzük ott sokszor inkább az Ő hiányát mint a jelenlétét? A megkülönböztetés felszámolására tett kísérletek nem vezetnek-e oda, hogy a reformátusság „csoda-deficites”, vagyis egyre kevésbé érzékeny a transzcendens mutatkozásának felismerésére?
Az elmúlt két évben – többek közt a Sárospataki Füzetekben – több fontos vitaindító szöveg is megjelent e kérdésekkel kapcsolatosan, a viták azonban jobbára elmaradtak, ahogy a hosszú ideje lappangó problémák is kezdenek visszasüllyedni a kimondatlanság homályába. Erre a helyzetre is reflektálva állítottuk most konferenciánk fókuszába a jelenlét problémáját, mely jobbára két, egymással szorosan összefüggő viszonylatban szokott felvetődni: egyrészt az Isten és az ember, illetve Isten és a teremtettség, másrészt az emberek közötti kapcsolatok viszonylatában. Mindkettő a kereszténység lényegi, és megosztó kérdései közé tartozik. Hogyan van Isten jelen a világban? Hogyan szerezhetünk erről tudomást? Hogyan tapasztalhatjuk ezt? Mi az összefüggés Isten jelenléte és mutatkozása között? Mi az, amiben megmutatkozhat, és mi az, amiben nem, és egyáltalán, mondhatjuk-e azt, hogy valamiben nem mutatkozhat meg Isten? Hogyan ismerhetjük fel az ő mutatkozását? Milyen érvényessége van ebben a kulturális tradícióknak, felekezeti hitvallásoknak? Mi, reformátusok például elvetjük annak a lehetőségét, hogy Isten képekben mutatkozzon meg, számunkra a mutatkozás elsődleges helye a Szentírás. De mit jelent ez pontosan? Hogyan lesz a Szentírás a mutatkozás helye? Hogyan válik nyelvvé a kibeszél lehetetlen? Szó szerint kell értetni? És hogyan van jelen az úrvacsora jegyeiben? Hogyan van jelen közöttünk, bennünk és a másik emberben? És mindig jelen van-e, amikor azt mondjuk, hogy „itt van Isten köztünk”? Olyan kérdések ezek, melyek kezdetektől foglalkoztatták és megosztották a kereszténységet, eretnekmozgalmak és felekezetek létrejöttéhez vezettek.
Olyan kérdések ezek, melyek ma is fontosak, de talán máshogy azok, és máshogy vetődnek fel, mint egy nemzedékkel korábban, vagy mint a hitvallásaink keletkezésének idején. Ez persze magától értetődő, hiszen például a reális és virtuális világok hibridjében megvalósuló „kiterjesztett jelenlét”, vagy szabadon elérhető digitális világokban – legyenek azok valósak vagy virtuálisak – való folyamatos, „általánosított máshollét” és a multitasking lehetőségeivel és problémáival birkózó társadalomban megváltozott a jelenlét mint tapasztalat, így megváltozott az is, ahogyan erre a tapasztalatra rákérdezünk. Vagy mégsem?
Mennyire vannak jelen a régi kérdéseink vagy az „örök emberi kérdések” az aktuális kérdésfeltevésekben? És mi az egyház és a hívő ember dolga ezekkel a kérdésekkel? Hogyan kell jelen lennie a kérdező társadalomban? Hogyan lehet jelen a társadalomban, hogyan lehet kortársa saját kortársainak? Kell-e egyáltalán, hogy az legyen, vagy sokkal inkább az a feladata, hogy valami nem jelenlévőt tegyen jelenvalóvá, hogy nyelvével, szimbólumaival, rítusaival, a Teljesen Mást képviselje? És feltehetők-e ezek a kérdések vagylagosan, vagy az egyház és a keresztyén ember létmódjának sajátossága éppen a jelenben való teljes elmerülés ugyanakkor egészen máshol lét kettőssége?
És ha már mindezt végiggondoltuk, akkor mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal? Ha kérdéseink és dilemmáink vannak leginkább, hogyan lehetünk ezekkel jelen egyházunkban, közösségeinkben?
A kérdések sora bővíthető, relevanciájuk, fontosságuk megkérdőjelezhető, és jó eséllyel többféle választ is lehet rájuk adni. Erre szeretnénk kísérletet tenni, hagyományaink szerint különböző tudományos diszciplínák perspektíváiból, református hangsúllyal, de ökumenikus megközelítésben.
A konferencia időpontja: november 25-27., péntek 16.00-tól vasárnap 14.00-ig.
A konferencia helyszíne: Sárospatak, Református Teológiai Akadémia
